A böjt csodája

Már az ókori civilizációban ismeretes a böjtölés, melynek célja elsősorban a papok és papnők felkészítése az istenségek megközelítésére.

Egyiptomban, a híres Alexandriában, amely valaha a világ szellemi központja volt, az emberek negyven napig böjtöltek, mielőtt a kor tanítómestere tanítani kezdte őket. Sok kultúrában a böjtöt eszköznek tekintették a haragvó istenségek megengesztelésére.

Az indiánok papi közösségi visszavonultságban böjtölnek az évszakváltozásokkal összefüggő szertartások előtt. A buddhista szerzetesek bizonyos napokban halk suttogással vallják meg bűneiket. Indiában a hindu szent embereket csodálják a, különféle okokból vállalt, gyakori böjtölésért. A zsidók bűnbánat és gyásznapokon alakították ki a böjti szokást.

A keresztyének, különösen a római katolikusok és a keleti keresztyének 40 napos böjtöt tartanak a nagyböjt tavaszi bűnbánati időszakában, valamint böjti időszak a karácsony előtti ádvent ideje is.

Tudjuk, hogy Jézus is negyven napig böjtölt, mielőtt az élet nagy igazságait és Isten országa titkait elkezdte tanítani. A római katolikusok böjti előírásait a II. vatikáni zsinat módosította, egyéni választási lehetőséget biztosít, már csak a hamvazószerda és a nagypéntek a kötelező böjt. A protestáns egyházak általában híveik egyéni lelkiismeretére bízzák a böjtöt.

A vallástörténészek szinte mindenütt megtalálták, hogy a böjt fontos helyet foglal el a vallási rítusokban, lévén az aszkézis, a tisztulás, a gyász, a könyörgés kifejezése.

A Biblia alapozza meg a keresztyén egyház magatartását. Pontosan meghatározza a böjt jelentőségét és gyakorlatát. Az imádsággal együtt a böjtöt azok közé a lényeges cselekedetek közé sorolja, amelyek kifejezik az embernek az Istennel szemben tanúsított alázatosságát, reménységét, szeretetét. A böjt értelme: az ember az Úr felé fordul, amikor tartózkodik az ételtől és vallási tettet visz véghez. A böjt kérő imádság, nem vallási túlfűtöttség.